"A „szegénység és társadalmi kirekesztettség tapasztalati szakértője” módszer ötlete válaszként született arra a felismerésre, hogy hiányzik egy láncszem a két oldal, egyik a stratégiát kidolgozók és minden segélyszervezet, amivel a szegények szembe kerülnek, a másik pedig maguk a szegények között. Részben ez a hiányzó láncszem felelős a szegénység fennmaradásáért.

A dolog lényege az, hogy a folyamatosan szegénységben élni kényszerülő személy és a stratégiát kidolgozó szervezetek dolgozója, aki nem ismeri a szegénység valóságát, helyzete alapvetően különbözik. Mivel utóbbi nincs tisztában a szegénységben élés minden oldalának kemény valóságával, és különösen nincs tisztában a szégyen és megalázottság érzésével, ami abból adódik, hogy a szegényeknek folyamatosan kérniük kell a segítséget, a problémák megoldása érdekében saját megoldásait erőlteti a szegényekre. A következmény, hogy a megoldásra irányuló számos próbálkozás és stratégiai lépés ellenére a szegények elveszítik életük irányításának és a társadalmi döntéshozatalban való részvételüknek a lehetőségét.

Ezek a megfigyelések mutattak rá arra, hogy szükséges bevonni olyan embereket a társadalom minden területéről, akik saját szegénységi tapasztalatuk alapján képesek megérteni a kifejlesztett túlélési technikáik mögötti logikát, és akik képesek ezt a logikát másokkal megértetni.

A „szegénység és társadalmi kirekesztettség tapasztalati szakértője” alkalmazása tehát olyan módszerként lett kifejlesztve, ami áthidalja a szakadékot a szegények oldala, és a szociális háló, illetve a segítséget szolgáltató közintézmények között.

A tapasztalati szakértő tehát nélkülözhetetlen láncszemnek bizonyul minden olyan szektorban, amellyel a szegényeknek dolga akad, és amelyek ténylegesen lefedik az élet minden területét: az oktatást, a jogi rendszert, az egészségügyet, a munkát, a segélyezést, a gyermekgondozást, a kultúrát, a lakhatást és a szociális szolgáltatásokat."